Családi legendárium - Az a piros kabát


A pince sötét, nyirkos, áporodott és érezni a félelem szagát. Böce két karjával szorosan ölel még mindig. Automatikusan simogatom, megnyugtatóan dünnyögök neki valami ismeretlen dallamot. Kifelé fülelek. Mintha már elhalkult volna az a szörnyű zúgás, ritkultak volna a sivító hangokat követő robbanások. Úgy van. Felhangzik a sziréna: lefújták a légoltalmi riadót.

Böce mocorogni kezd, maszatos kis arcát felém fordítva kérdi:

- Mehetek?

- Menj csak, de ne messzire! - mondom, miközben arra gondolok, nem való gyerekeknek a háború. Hisz menne már, szaladna, de nincs hova. Még mindig nem engedett fel a gyomromban a görcs. Megnyújtóztatom a derekam, nekem is jól esne egy kis mozgás. Nehéz sóhajjal emelkedek fel, még a zsigereimben érzem a félelmet. Nem lehet ezt megszokni...

Böce után nézek. Máris ott csacsog valamelyik szomszéd nénivel. Szegény kislány. Mindjárt rászólnak. Már megint. Nem érti szegény, hogy itt, a pince világában csak ez a kétszer két méter a miénk. A kínkeservvel lecipelt heverő, amin hárman alszunk Mamival, meg a nyugágy, amiben Karcsi tölti az idejét.

Főzni csak egy sparhelten lehet, a légóparancsnok gondosan beosztott időrendje szerint. Hiába, ő a parancsnok. De kell is hogy legyen, rendet kell tartani, az asszonyok ingerlékenyek. Minduntalan összekapnak valami apróságon. Hogyisne, mikor a másiknak van még valamije, amit megfőzhet, és a másik elé tolakodik... Meg ingerli az embereket az ételek illata, hisz van aki csak az éhkoppot nyeli. Micsoda világ!

***

Elmentek! Végre, elmentek! - gondoltam magamban, miközben megtöröltem arcomat koszos zubbonyom ujjában. Jancsi ijedten nézett rám:

- Megsebesültél? Véres az arcod!

- Nem, azt hiszem, nem. - mondtam bizonytalanul, mert több helyen is csípett az arcom. Megtapogattam. Hálistennek csak néhány karcolás.

- Tudod ez meleg volt, eléggé jól céloztak a rohadékok. De csak a felfröcskölő kavicsdarabok karcoltak meg. Katonadolog! - mosolyogtam rá megnyugtatásul, de nem igazán figyeltem rá tovább. Már percek óta toporgott bennem a gondolat: Na mi lesz? Menj már oda! Muszáj volt elindulnom.

Az őrmesterünk nekem háttal állt a géppuskafészeknél, azt nézegette, történt-e kár. Lassan a közelébe értem.

-Mi van, Szabó? Mit akar? - morrant rám.

-Őrmester úr... - motyogtam tétován, miközben belül szidtam magamat, őt, az egész nyomorult világot. Szép kis katona! Na mi van, nem mered kérni? Félsz, hogy nem engedi? Az ég rogyassza rá a világot, ha nem, dühödtem meg magamban.

- Őrmester úr! Ahogy múltkor is! Kérek engedélyt...

- A fenébe, Szabó, maga még mindig a rögeszméjével kínlódik? - legyintett kissé dühösen. Figyelmesen rám nézett, majd megenyhült a tekintete.

***

Böce, gyere ide! - szóltam a kislányra.

- Gyere kicsim, felvesszük a szép kabátodat.

Erre már röppent is. Mami is cihelődni kezdett, mennünk kell. De előtte, mint mindig, fontos dolgaink vannak.

A légiriadó lefújása után az első dolog: ki kell menni az udvarra, megnézni mennyi kár érte a házat. Nem kaptunk-e itt-ott találatot.

Lassan szállingóztak elő a pincéből az emberek. Most nem ért minket túl nagy kár.

A ház egy sarkánál már a múltkor lesöpört a bomba néhány lakást. Mint egy színházi díszlet, olyan lett. Egyszer voltam színházban, ott volt ilyen szoba, csak három fala volt. Ezt is épp ilyennek láttam az udvarról. A szoba egyik fala egyszerűen eltűnt. A másik három állt. Még egy fénykép is ott lógott a falon...

Körbenéztem. Most nem történt nagyobb baj. Böcét kézen fogva óvatosan elindultam az emeletre Mami után. Felfelé igyekezett, óvatosan, a fal mellett lépkedve.

Ez a második legfontosabb dolog a légiriadó lefújása után: megnézni, hogy épek maradtak-e az ablaküvegek.

Mi az ablaküvegeknek köszönhettük, hogy itt húzhatjuk meg magunkat a másodikon, a méltóságosék lakásában. Ők vidékre költöztek, és megbíztak bennünket, hogy felügyeljük a lakást, vigyázzunk az üvegekre. Minden lakásban le voltak szedve a belső szárnyak. Gondosan becsomagolva álltak egy sarokban. Ha a másik betört volna, cserélnünk kellett volna az ablaktáblákat. Üvegest szerezni sem könnyű mostanában, de ha kellett, mégis csak egy kis eseményt jelentett a jötte. Lehetett beszélgetni egy idegennel, akitől nem kellett félni.

Légiriadó után ellenőriznünk kellett, hogy rendben vannak-e az ablaktáblák. Rendesen elvégeztük a feladatunkat most is. Mindent leellenőriztünk, aztán végre elindulhattunk. Szaporáztam a lépteimet, mert elöntött a nyugtalanság. Vajon minden rendben van?

Ijedten gyömöszöltem a hajamat a nagykendő alá, mert Mami hátranézve rám dörrent:

- Húzd szorosabban azt a kendőt magadon, te lány! Egy tyúkért cseréltem, megbecsüld ám! Hányszor mondjam, hogy vigyáznod kell, nagyon vigyáznod! Ne lássanak a katonák fiatal lánynak. Bújj csak abba kendőbe, csak az orrodat lássam!

***

- Tudja, Szabó, maga jó katona. Nem értem a mániáját, de a jó vezető tudja mikor legyen elnéző. - mondta a végét már vigyorogva az őrmesterem.

- Aztán legalább helyes a kicsike? - kacsintott végül.

- Hisz mondtam már, ő a leghelyesebb kislány a széles földkerekségen! - vigyorogtam vissza.

- Na tűnjön el! Fél óra, nem több! - intett. Tisztelegtem és már futottam is a Duna irányába.

Újra elfogott a nyugtalanság. Remélem láthatom...

Elvette az Isten az eszemet, mikor azt tettem... Hiába, no, heves a természetem. Kisportolt, erős gyerek vagyok, meg is szeppent mindenki a műhelyben, mikor az üllőre kicsaptam a tízkilós kalapácsot:

- Ezzel ütöm agyon, aki felveszi a munkát! Nálunk nem lesz senki sztrájktörő! - mondtam és közben kidagadtak a nyakamon az erek. Mit mondjak, senki sem pisszent.

Azon viszont már nem volt mit csodálkozni, hogy néhány napra rá megkaptam a sasbehívóm. Így kerültem ide, a légelhárítókhoz. Ide a megveszekedett kemény legények kellenek , főleg a Citadellára.

Pedig jó helyem volt a Fegyvergyárban, no meg katonai mentességet is biztosított. Kellett is, mert Mami egyedül nevelt fel minket, testvére gyerekeit, engem és a két kishúgomat.

(Kishúgaim, mindig így emlegettem őket. A legjobb barátom, Józsi, mikor eljött hozzánk csak állt, mint a kapubálvány, mikor Ibit meglátta.

- Te Feri! Hisz ő már nem kicsi! Kész nő, és milyen szép! - bámuldozott.

- Nem is mutatom be akárkinek! - csaptam hátba a bámuldozót, aki nagyon ott felejtette a szemét Ibin...)

Mindegy már, hevességemnek köszönhetem a bajt hogy itt futok épp - az iménti légiriadó lefújása után - a Citadella eleje felé.
*****

- Jaj Istenem, de nagy gond! - sóhajtotta végül Mami.

Nem nagyon törődtem ezzel a sóhajjal, hisz közeledtünk a Sörház utca végéhez. Felkaptam Böcét és szaporán, szinte futva mentem tovább. Már nagyon vágytam rá, hogy megláthassam.

(Mindig úgy hívott kishúgom. Meg is lepődött a legjobb barátja, Józsi, mikor először eljött hozzánk. Jajj, de rajtam felejtette a szemét...

- Te Feri! Hisz ő már nem kicsi! Kész nő, és milyen szép! - bámuldozott.

- Menjen már! - pirultam el hajam tövéig és gyorsan kifordultam az ajtón, hogy leplezzem zavaromat. Pedig, jajj, de nagyon tetszett!)

Végre kiértem a sarokra. Böcén megigazgattam a kabátkát és pár lépéssel előbbre küldtem, hogy jól látható legyen. Olyan aranyos, ahogy az izgatott kis arcocskájával a Citadella felé pillantgat...

***

Ott álltam a Citadella ormán, kerestem a jelet, amit megbeszéltünk Mamival, amikor megkaptam a sasbehívót.

-Mamikám, ugye megteszitek? – könyörögtem.

- Tudnom kell, hogy nem történt bajotok! – mondtam.

***

- Ott van! Ott van! - kiáltozta boldogan Böce.

Mami rosszallásával nem törődve, lekaptam magamról a nagykendőt és fejem fölött diadalmasan megforgatva előrébb futottam. Működik! Megint működik! Úgy látszik ő is meglátta a jelet most is, mint minden légiriadó után. Böce kis piros kabátja jól látszik a Citadelláról is, hálistennek.

***

Most tehát fürkésztem a túlsó partot, látom-e őket. Hatalmasat dobbant a szívem, mikor végre felbukkantak a Sörház utca sarkán. Ott vannak! Istenem, élnek!

Két karom kitárva integetni kezdtem feléjük.



***

Örömömben harsányan kiabáltam, bár tudtam, úgy sem hallja:

- Feri! Ferikém! - és csatlakozott hozzám egy vékonyka hang a kis piros kabátból:

- Bátyus! Gyere haza!

***

Ugye, hogy ő a leghelyesebb kislány széles e világon? - gondoltam. Néztem, csak néztem feléjük, boldogan integettem, miközben ott virított a Duna másik partján az a piros kabát: és benne a kishúgom.



2012. január 27.