Hűs hulláma a fekete égnek,
Az álomvilág újra felidéz,
Lágy ringása lépteidnek mikor
Látomásként éjemen végigmégy,
Gyáva a nappalok valósága,
A képzelet testetlen szárnyaló,
Tér-időt vágyakkal levetkőzve
Álmokat, örök titkokat tudó,
Sejtjeinkben ébredő érzetek,
Oldhatatlan kötés létezésed,
Derengő fény óvó tekinteted
 
Foszlik az éj, tűnik már az álom,
Átkozott napra ébredek, tudom,
Jeltelen semmiben  jöttöd várom

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

 

 

 

kiperdülnek ujjaim rácsán
a remények,
s nézek utánuk bambán:
hová szemerkél álmom -
- már csak a semmit tartom

mintha benne lenne
a tegnap édese

- hazug mese -

(a való már ott jár
a tulsó parton)

 

 

 

 

 

Radnai István:

 

SOR(S)CSEREPEK
(ötvenhat újratöltve)

 

és ha és aki az életet hajtja hanyag
figyeld a leszálló napot
mint némely vezető vagy kormány
az este szinte állapot
mellett helyett vagy éppen ormán
ágvégein harmatos vér tapad

 

 

simán áramló bársonyos víz örvény
önmagában létezik felkarol vagy elragad
lehajló őszi foltos napsugár
kenyér mely megszegett akár a törvény
tertszése szerint árad vagy öl vagy simogat
színes levélruhában áll
a fákon átüt elszabadult égi jármű
a hatalom golyója eltalál
hullócsillag rakéta üstökös vagy bármi 

http://soundcloud.com/user1690796/10-eso-esik

 

magam köré zártam a napot
begomboltam minden pillanatot
fejemen ül zord magánykalap
- ma is hiába vártalak -

 

 

 

 

 

 

Radnai István:

 

 

TELIK A HOLD

 

mint árva szőke dallam
citera szól az égből
szilvából és abból is a kékből
pálinka illata száll halkan
koccintanak ezüstpohárral
a hold immár a kocsmaasztal
megnőtt árnyékuk egy arasszal

 

 

a kocsmáros sem főzet
elaggott a szőlősgazda
csak a patak csordogál a dőre
nem is terem itt csak lőre
nem telik nekünk parasztra

 

 

bár hordta a gallyat és hasábot
gurította a cefrés hordót
ki mondta akkor jólét lakott
itt de a nedű oltotta a gondot

 

gyermekként bámultam csípte nyelvem
pedig a főzdében mégis nagyot nyeltem
hogy a zavaros cefre így átváltozott
olajsárga nedű cseppent párologhatott
mert színes álmaimban vissza-visszatérnek
bajszuk pödrő vén legények
s a lányok lelke úgy sikongat
rég temetett pap is megkongat
értük egy repedt harangot
hozzá a kántor köszörüli már hangot

 

 

bizony savanyú pusztulásban szaglik a fák alja
már nem az öreg fa körtvélye hull
lassan szagolhatom alul-
ról mint ibolyát árnyékba von a sarja

 

 

de sebaj nótát pengesd
búsulni ne engesd
öreg barátom mosolyogj bajuszod alatt
egy aki emlékszik itt marad
hát tölts nekem

 

 

 

 Sorspók sző gondhálót:
homlokomon nő a redő -
- jöjj napfény, űzd el,
sugarad legyen póktemető!

 

Megtörtént? Nem......de megtörténhetett volna..

"Ma későn este - zárás előtt pár perccel - egy városszéli bevásárló központban, eddig tisztázatlan okokból egy fiatal férfi lövöldözni kezdett, melynek során 22 ott tartózkodó /dolgozó, vásárló/ személy életét veszítette. Az elkövető tettének végrehajtása után lőfegyverét eldobta és kezét felemelve - mosolyogva - megadta magát egy biztonsági feladatokat ellátó üzleti dolgozónak.

Acélszürke párhuzam
röpített hozzád,
a táj rohant,
rám nevettek
a virágok, a fák,
reggeli harmatban csillant
felém a napsugár,
őszike dalolta:
siess,
a szerelem vár

Rám vártál,
mosolyod beszélt helyetted,
mozdulatod,
ahogy a kávét elém tetted,
féltő érintésed,
mikor arcom megsimítottad,
rebbenő kezed,
mikor
ujjad ujjaimra kulcsoltad

és beszélt karod,
mikor lágyan átkaroltál,
s beszélt tested,
mikor magadba fogadtál

és beszélt a csend,
mikor meztelen testünket
betakarta az alkonyat

levélváltás

Fater!

Telefonon nem tudtalak elérni.
Az autót ma elvittem a szerelőhöz, mivel tegnap is érvényes volt a forgalmi, tettem még pár kanyart. Probléma továbbra sem adódott. Azt mondta, hogy hétfőre átnézi az autót, és akkor tud érdemben nyilatkozni. A vezetés egyre jobban megy. Te tudtad intézni a dolgaidat?
Csók
|

Szia fiam.Mást se csináltam a héten, mint Dorogra jártam hol ezért, hol azért!

Radnai István:

 

ÜLEDÉK

 

(epigramma?)

 

 

temessük gyönyörök mélyére
ami temetetlen árok a nő
és benne patakként csordogál
minden ami fáj és éltet

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

Radnai István:

HAJNALI HORGÁSZAT

Mottó: "lepedőnk patyolat tisztasága
bántón vigyorog rám"
Pálinkás Imre: Betűkkel szeretünk

amíg jobb híján lebetűzzük izzadt
besült és szemérmes olcsó vágyainkat
kihal a nemzet szeretkezik néha
de nem is nemzett a sok léha
míg nekünk nem jut fehér lepedőnkre
vágytól lesült hableány teste dőre
aki horgászbot nélkül áll ki a partra
vagy ha akadna a horog nem akarja

 

 

 

telihold vigyorog
a táj felett,
körém vetítve
nyomasztó díszletet
kertemben ácsorog
sok vén diófa,
sejtelmes árnyakat
burkolva álmomra

- mely nem jön -
 
ezért csak figyelem egyre,
ahogy kétségek
gyűlnek szívembe,
szétzúzva mindent
mi még reményt ígér,
az végleg elhagyott -
- csak hangod kisér

(mit lehet kapni
egy megrepedt szívér')

 

 

 

 

 

párologni kezd az éj fala,
mikor mögé szökik a fény,
pajkos szikráit szerteszórva,
magát lelkembe simítja

néha még égre tör a láz,
szemünkbe csillan napfény selyme,
akkor lángot vet a parázs,
szívünkre borul vágyunk leple

néha még kézenfog a bánat,
néha még köd üli a tájat,
ám szemem távolba néz
s szívem dobbanni kész

(csak fátylas hajnalon
von magához a fájdalom -
- mikor gyanútlan álmodom)

 

 

 

 

 

 

 

tenyerem vonalába símulva
ott lapul még a mosoly,
mi rá arcodról tapadt

- s én utánad küldtem titokba'
hogy te se légy annyira komoly -
 
álmomból ennyi maradt
(tőled fakadt kis emlék)
hisz itt voltál nemrég

- ideálmodtalak -

 

 

 

 

 

 

uralkodik rajtam s a termeken
kór mely oldást hoz várandós
testen kívüli átsüt a lelkeken

 

kín terhét leveszi csak dadogós

*

igenis dadogós a halál

nemcsak a haldokló néha

kimondja az ítéletét

majd visszavonja

a szava nehezen érthető 

nyelve belebotlik a reménybe

 

 

 

illan a nyár,
csak a csend vár,
az idő is megtorpan,
lassabban jár

most álmatagon
lépek szabadon,
feléd siklik lelkem,
ringok szavadon

 

 

 

 

 

 

rozsdás drót tartja össze
a napok széthullni készülő hadát,
de éjemet a képzelet
rózsás szalagja fonja át

 

 

 

 

üljünk ki a felhő szélre,
bambuljunk a kéklő égre,
lógázzuk lábunk
a komor föld felé,
tartsunk görbe tükröt
hazug álmok elé

felejtsük most a mát,
fogjuk meg a semmit
- amit lélek se lát -
mégis csupa mámor,
s közel jön a távol,
fonjunk szép fényhálót
a nap sugarából

s majd ha jő az est
- mely árnydíszletet fest -
csapjuk be a fogyó holdat,
mondjuk néki: fényesen nagy!
tegyünk együtt apró csodát
hátha szebb lesz még a világ

 

Radnai István:

 

 

TAKARATLAN

 

 

bordák kosarában mint tejesüveg
lötyög benne a vér bök karon szorít
és zúg mert bennem forog a szél
csak szellő mégis hajlít egy ágat
mely megfeszül mint fűzhurok
lábam a messzi van annyira hogy
szívtelen csak íjhúr éled s megfagy
pedig nem is fázott belerúg a takaróba

 

 

a bordák kosarában kihordom
belőlem vér és víz folyik
még nem ezer lándzsa hátulról
ér kutatja a kór köreit összeforrok

 

 

szorítások egészen a lábamig
míg a görcs nem enged
nem a szív a foglya csak a víz
amely jobb híján a homlokomon
távozik mert valahol kell neki

 

 

ilyen a test csont és bőr
ruházat közötte némi hús
az inak feszítenek minket
s hátranyilaznak lóhátatlan
horgászbot tartja hajlik ezért
kosarában ficánkol a szív

 

 

lassan elúszik s bennem
hagyja horgait
kosarában mellyel bevásároltam
magam lehetek a tejesüveg

 

Radnai István:

ÉJSZAKAI PÁROS RÍMEKBEN


ha megnyílik e parányi mélység

a kapuban csöngessek-e elfog a kétség

erőmmel betöröm a nyíló szárnyat

combod verdes sóhajtva szállnak

olyan szavak melyet nem ért földi ember

kábul alszik didereg remél mielőtt felkel

 

 

 

 

 

 füstködöt böfög
a pállottszájú reggel,
mikor nyűgösen, nyögve
tápászkodik az ember -

- de hát indulni kell...

később napfény szökik
arcodra - zsugorin -
csak épphogy megsimítva,
nehogy visszafordulj
a kapuból talán,
mert ott a felirat
nyűtt házak tűzfalán:
"menni, menni, menni
dolgozni, nem pihenni"

- majd hét végére tartogasd
a becsomagolt álmokat -

- instant, "óccsó' de jó"
kis víz kell hozzá, semmi más,
máris kész a látomás,
hegyekbe szép kirándulás,
rántottszeletnyi élvezet
- előtte gyorsan moss kezet -
délután dévédényi horkolás,
estére villámgyönyör,
de gyorsan,
hisz máris gyötör
a kép:

már nyűgösen, nyögve
tápászkodik az ember,
mikor a pállottszájú reggel
erre lődörög,
és füstködöt böfög

 

 

 

 Radnai István:

MIÉRT FEKETE A TENGER?

Borjána kérdezte mi a sellő
ne tudd meg válaszoltam
Borjána kérdezte miért haltestű
tudd meg hogy vágyik a vízbe
Borjána kérdezte mi a szerelem
ne tudd meg nem leszel halhatatlan
Borjána kérdezte mi az hogy halhatatlan
szírtfokán dőlhetsz karomba
Borjána kérdezte ki az a sellő
feleltem ne tudd meg: Borjána

 

Radnai István:

SZERELEM LEPRÁS SZŐNYEGEN

 

 

fakó lakóm a színeinket vesztve
még tapodunk a hímes szőnyegen
amit nem gyerekmunkás vetve
át a szálakat sző míg ridegen

 

 

egy marék rizs vagy faggyú
nehogy éhen vesszen a fattyú

 

 

ki a családnak addig érték
míg keres fillért vagy piasztert
lelkét és kezét felsérték
zárt kapun túl a flasztert

 

 

se járhatja nemhogy erdőt
széljárta rétet s balzsamos
levegőt miről énekelhet költő
miközben lába süpped tapos

 

 

egy marék rizs és faggyú
tea nehogy éhen vesszen a fattyú

 

 

lám megjárjuk köreinket
mohos az erdő hull a cseppje
eső mit felhő terít a hegyre
dombra kertre lehűt minket

 

 

és betérünk az otthon kétes melegébe
ahol a kéjes ágybetét süpped
és puha gyapjú szőtte szőnyeg
megfoghatom titkon a melled végre

 

 

 

s nem gondolkodom bár faggyú
és lanolin szagába fulladt a fattyú

 

 

 

ablakon lesem
kormozott egem,
kertemben kószálnak
bágyadt árnyak

- éjfél elosont
s én titkon várlak -

rebben szemem,
reccsen az ágy,
blúzom alatt símulva
lapít a vágy

 

 

 

 

 

 

Eltörött szívem itt maradt,
az út szélén hever,
felette zúg a szélvihar,
mely mindent elseper.

Lépnék tovább, de nem lehet,
lábam mint ős fatörzs -
- gyökérként béklyózol ide,
rám alattomban törsz.

Belém hasítsz' akár a kés,
mit markol gyilkos kéz,
emléked mélyen húsba vág
- kihűlt magányvilág -

 

 

 

 

 

 

Érzem, közel az ébredés
a sötétből iramodva
tör elő a létezés
(a rozsdás síneken)
s zaja oly idegen
a valóságba beleszövi
neszeit az álom,
függök pókfonálon,
pillangószárny zizzen
az illatos légben,
hullanak új szavak
s már lelkemen acélfonat
- elfut az álomvonat,
csak rideg való marad.

(bádogvilágomra savas esőt
könnyez az Isten,
hisz jobb dolga nincsen)

 

 

 

 

szeretnék veled testet cserélni


látni szemeden át
az ég kékjét, a fűszálak élét
hallani úgy egy apró fülemülét
ahogy csak neked dalol
egész lényemben vacogni
mikor a szél belédkarol
ujbegyeddel érinteni egy karéj kenyér bélét
s ízlelni, ahogy csak te tudod
de egyre kérlek, ha ezt megadod
- most ne nevess ki ...
hisz fejlődik a tudomány
s a sok csodás rendszer
egyszer biztos lehetővé teszi
egyetlenegyet ne engedj neki
zárd le vasfödéllel, vidd magaddal kulcsát
nem akarom ismerni
álmaid kútját
mert ha mélyén nem én vagyok
tudom odavesznék
s ha testedben meghaltam
mondd aztán hol élnél?

 

 

 

 

 

 esőáztatta gondolat,
cuppog a sárban
mint komisz suhanc

tocsog a kert csapzott gúnyája
az öreg hárs csak bólint rája'
ahogy az őszi szél cibálja -
- szerelem gubbaszt az ághegyen
ringatja vén fa - úgy dajkálja,
levelek közt emlék terem

az eső meg tovább pereg
s a gondolat mint rossz gyerek
a pocsolyában hempereg

 

 

 

 

Radnai István:

A SZELLEMKÉP NAPVILÁGA

Az asszony krumplit pucol. Ül a hokedlin, a konyhában, a régi tévén is krumplit pucol egy asszony.
Az asszony elmerülve nézni és belevág az ujjába.
Bemegy a hálóba sebtapaszért.
A férje az ágyon terpeszkedik és nézi a krumplipucolást.
- Nem segítenél? Elvágtam az ujjamat.
- Vak vagy?
- Nem látod krumplit pucoltam...
- De láttam, Lüszy krumplit pucolt, de Eszteban elvitte vacsorázni..
-Vérzik az ujjam!
- Miért vitte el a vajon amikor Grigorió nem volt otthon és simán megdughatta volna...

 Radnai István:

MERÜLÉS

Mottó: "én,
a
senki,
BŰNÖKET AKAROK!
kapaszkodó karokat"
Vassné Szabó Ágota: Cave!!!


ha belémtörted poliptested
vagy remeterák akarsz lenni
átharaplak én a senki

ha barlangolsz bennem
szerelmed járatomban
barangol s tüzet gyújt valahol
egy kürtő alján
nem tarthat senki balján
ha más lelkében lakik meglakol

mert belémtörted poliptested
egyszerre nyolckarodat veszted

Szemedbe nézve magam láttam

szépnek, boldognak.

Úgy éreztem, hazataláltam

pedig, csak sötét lencse volt

Elferdített a szemüveged

mögötte üres szemek ülnek

mit meleg napsugárnak véltem,

neked sápadt, űszi hold.

Most meleg-didergek a tűznél,

mely talán, csak mesében volt

 

megyek, s álmodozok'
szememben csillagok,
éberen álmodok,
- azt álmodom: szeretsz -
aztán látom távol:
elsuhant az élet,
már fázom és félek

megyek a síneken
(szívemben szerelem)
a táj már idegen

de azért követem
s remélem meglelem
mit is? - már nem tudom
- elfoszlott bánatom
magam mögött hagyom
elkopott múltamat

egy, ami itt marad,
itt duruzsol bennem,
nem hagy elfelednem,
szűköl a lelkemben:
ugye szeretsz engem?

 

rád várva, 

félretettem a vasárnapokat:

kétezerszáznyolcvanhat.

Csendben érkeztél,

jöttöd nem hirdette harsona és,

épp akkor, nem volt rajtam

ünneplő ruha..

Radnai István:

RALEIGH LENYAKAZÁSÁNAK LEGENDÁJA

(Jager Lucának)

 

 

 

mikor először eregetett füstöt a kalandor
jól jött volna valami kéjes aranykor
de a börtönlakó szabadulva sem lelte
spanyol vér áraként füstbe ment a lelke

nézd:

ülnek a téren
testükre fázik az őszülő árvaság

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- két barát
szédült  tiniként
még szökdelő álmok közt hordták ki a jövőt
képesek voltak hegyeket vinni kezükön
kopott farmezsebük életre ráncosult képzeletüknek
gyenge menedék - meredek sziklafalként tolul most eléjük
minden álmatlan éj
azt érzik: csak árad köréjük az idő, s minden mozdulat
poros temető
sikátornyi  csendek közt élik napjaik
fénytelen  íriszük mélyére rejtve altatják azt a valamit
azt, mit a zsíroskenyér mellé egykor anyjuk csomagolt
mi még velük van akkor mikor zene szól
mit át tudtak adni gyermekeiknek -  belőlük így kiveszett?

 

 - nézz ki rajtam -

meglátod
a fényhálót
odakint
ezernyi sugár
aranylik
nincs félelem

- szemed rebben,
sötét keretben -

kívülről nézve
nem látsz mást
csak elmúlást:
homály gomolyog,
poros emlékek

jöjj hát,
takaríts gyorsan,
múltadat őrizd
tisztán

- ablakod sarkig,
nyílik az ég ,
fénykoszorút fon
bús homlokodon
valami új és szép -

 

 

felhő
(lebben)
eljő,
s szebben
fénylik
- látod,
égbolt,
álmok,
napsugár
itt
játszik

- látszik -

kezed
s kezem,
szemed
s szemem,
komoly
játék,
szép
ajándék,
tudom,
érzem:
élem,
s éled,

- szív
nem
téved -

 

halomba söpört gondolatlevelek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

-őszül -
hideg eső zuhog, s ránő a nyári zöldre a sárszürke
fondorlatos szelek még játszák a lágy hullámzást
de édes hangjukba már varjak vijjogása
vegyül
borzas fejű fák bátran őrzik águjjaikon a jelent
élekre pontosult falak mögé bújnak a városok
- köröttem is csak fodrozódik a tömeg -
az elesett idő fészkelődik
mint valami folyton magába térő szabad út
lehetőség vissza a nyárba, vagy előre
s a vége csak árnyékolt részlettudat
valami heves indulat
lépések neszeit cipeli a délután
- az enyém is
hogy ne terheljem túl leülök
a pad mellett még apró virágnyarak
de amint továbbindulok
belesodródom a város ereibe, s
talpam alatt a halomba söpört .....

 

 érkeztem semmiből,
futok a semmibe,
mi okból kötődöm
e helyhez ennyire

álmodok valóról,
ébredek remegve,
tűnök a tegnapból,
egy felhőn lebegve

holnapot rajzolok
az éjfél falára,
szürkeárnyalatra
vált a színes ábra

elfogyott a festék,
nincs szín az ecseten
- apró halvány foltok -
nyomukat követem

ha majd a palettát
(remélem) meglelem,
fakult álmaimat
boldogra színezem

 

 

 

 

- én két helyen létezem -

egy, mi a való,
földhözragadt - maró,
hol próbálok lelkem
símára simítva
naponta
életet játszani
titokban,
s felnőttnek látszani

a másik az álom,
hova vágyom

hol gyermek is lehetek
s boldogság integet
(a gond most szendereg)
de oly gyorsan elpereg
aztán jön a reggel:
való életem

- így, hasadt tudattal
mondd,
mi lesz velem -

 

 

 

csitt, kicsim, szundikálj,
tudom, fáradt vagy már,
pihenj csak kisbabám,
tulipános ágyon
remélem hogy hamar
rád talál az álom

fekszik már a maci,
kormos eget lesve
brummogva szendereg
- azt álmodja: medve
nem is kis maci már
rá hűvös barlang vár

lám a hinta sem ring
látod, ő is álmos
álmában azt hiszi
nem hintaló - táltos
felhők felett szálldos
vagy sétál zöld gyepen -
- aludj csak gyermekem

csillagos ég alatt
éji tündér repked,
altató dallamot
lágyan dúdol neked
- s én fogom a kezed -