partra sírja utolsó csendes könnyeit,
mohos gyökérkezek markolnak belé,
bár távol a szabadság övé

tó hátán szétterülve ring az álom,
víz szélén suttogva int a táj
- nem tudja hogy mi fáj -
hogy mennyi bánat surran
a látszólag békés habokban

majd ajkán mosollyal
lábujjhegyen eloson a délután

(hisz csak egy érzés volt csupán)

***

...a kép hatására született ez a pár sor...

szavak, csak szavak,
mik sorjáznak bennem,
gondolatfoszlányok,
érthetetlen nyelven

(mindhiába keresem
hisz megfejthetetlen)

szavak, s ismét szavak,
csakis rólad szólnak,
ki sem mondott kérdésekre
csenddel válaszolnak

bolond vagyok,
tudom -
- arcomra hull korom,
s hagyom,
a földön rugdalom
a tegnapom,
a sáros gondokat
most eldobom,
a napfény itt szánkáz
az arcomon,
s én sugarait számolom,
a szél majd porral
temeti be lábnyomom

(hiába keresnél
az utamon,
nem marad itt más,
legfeljebb illatom)

Radnai István:

HALÁL ELŐTTI BESZÉD

Mottó: "A hűtőben levedzik a farhát. Este romantikus gyertyafény. Holnap majd... talán... jut a margarin alá kenyér."

 D. Anna: Megdöglik még a farhát is...

Gyalog és külön utakon

térdig koptak az álmok

vihognak létemen

reped a páncél

nehezék lelkemen.

Beengedtelek:

homokszem puha testen

gyönggyé ápoltalak.

Most szorít a glória,

éget a fényed..

Egy röptében megdermedt

sikoly a lelkem,

mikor a fájdalom itt felejt

Radnai István:

VILLON HUSZONEGYEDIK BALLADÁJA A SZÁZAD

a pénz mindig azt a pofáját mutatja
s kezed minden pénztárcában matat
a cippzár mint a koldus ajka
fogatlan szája bűzt mutat

s megtalálod-e még az utat
mert lábad kezed suta

körüljárod a vakvilágot
pénzt sem találsz a buksza
a nappali halvány hold világol
barátnőd szőrzete kusza

hogy megtaláld ki nem állod
hirtelen kézzel borotválod

pofája mindig a pénzt juttattja
mivel alul s felül önként etetted
a félrevert tűz is kongat ma
harangot nehogy és feletted

jár halvány estig nyugszik le a hold
pislogó csillag lehetsz vagy holt

egy szó sem igaz a vallomások
fogja kezed s mellére vezet
elötted s melletted járják mások
kik pénzelték e túlkoros kezet

pénzt dobsz belé mint trévi kútba
visszahív hogy tedd meg újra

ajánlás

így lehetsz te örök herceg
bukszája a pénzzel henceg
minden éjjel mással hetyeg
homokórád igy leketyeg

Aznap a természet mosolygott

fénysugár pihent sápadt arcodon

"Isten, Isten!", mondtuk

és poharak koccantak

a nyári alkonyon.

Szemedben, valahol mélyen

ott volt a tegnapi éned

és, mintha szégyellenéd

kór marta tested,

kerültél minden tekintetet.

És, kerültünk volna mindent,

mi holnapra emlékeztet..

Szavak tolongtak bennünk

választottuk a csendet.

Aztán, sírva fakadt az ég

és bezavart.

Befele könnyezve tűnt el

az utolsó falat.

Őriz a ház, az erdő,

mesél majd unokádnak rólad:

az ember, a barátról,

a társról, az apáról,

kit az égiek, túl korán,

emlékké avattak.

repül (a nehéz kő)
lobognak 'zászlók a szélben'
távol(ban egy fehér vitorla)

- igazzá válik minden emlékem -

remény,
hogy el tudom mondani,
ősz lesz mire összeszedem
minden rejtett merészségem
(a hatalom beteg és nincs itélet)
de végre majd kimondom:
már csak pislákolva élek
s az árnyékomtól is félek

(gyere,
röppenj velem, kérlek)

fényfűzér, tündértánc:
el ne hidd amit látsz
- korábban keljen fel
ki engem megkedvel

- tűzköpő boszorkány,
vasorrú lángsárkány,
nem éppen királylány -

csendülnek harangok,
hangrobbanást hallok
- lassan időt kérek

(vége a mesének)

***

...pici játék a szavakkal - némi öniróniával és valóságalappal :P...

agyam bugyrában csikorog az emlék
- mint bőrbakancs a frissen hullt havon -
én sem tudtam, de boldog voltam nemrég,
s most nem maradt más, csak a fájdalom

ágyam alá lopva behasalt a bánat,
a kamrapolcon kuporog a csend,
az ég mint delnő, a tejútból sálat
kanyarít nyakába odafent

fülembe halkan súgdos vánkosom
- még álmomban is hallom sóhaját -
s én még jobban magamhoz szorítom
el ne mulasszam egyetlen szavát

mert arról mesél nekem csendesen
- zizzenő hangja éjbe vész -
hogy volt egyszer egy szerelem,
szép álom volt - de vége, kész...

bokrok tüskés ágain fennakadt,
fáradtan csüng
a tépett éjszaka
- elkoszolódott létét
tisztára álmodja -
alszik a világ,
fejét térdére hajtva

Radnai István:

 
KÉPMUTATÓ KINCSKERESŐK

 
Mottó: "Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom"
Ady Endre:. Harc a Nagyúrral

 
demográfia vagy csak felesleg
míg bunkeréből egy kövér
kihízott politkus zavartan fecseg
harcolunk az aranyért az aranyér

 
s a disznőfeje a képernyőt betölti
míg magyar koporsón fekszik
a zászlót ma már nem asszony ölti
annyi kell s akár tetszik

 
akár nem visszahozhatatlan
akár a félfejű s a kóma
mit mond nekünk a modern róma

 
lázadjunk az ad nekünk keresztet
bűnös-e az aki beeresztett
ide minden idegen hatalmat

egy másik világ
küld jeleket
melyeket
falaim visszavernek
(hallod a hangot?)
szemem rebben
pattan az ér
(ez nem ér!
nem mondták hogy fáj)

temetetlen holt percek
hevernek napomban
(halomban)

vigyázok, nehogy
rálépjek a semmire
(zuhantam eleget)
romok közt járok
- válaszra várok -
mi ez? halott város?

dehogy

(az életem)

Ha azt mondom: messze,

az, csak egy sóhaj,

elidőzik itt, majd beolvad a semmibe,

magával visz egy darabot,

a tolvaj!

Mára, már kancsal lettem, 

hisz, a messze, mögöttem áll.

Fényeket nem hintettem,

koromsötét a láthatár..

Néha, egy sóhajt visszaküldök

emlék- ábránd foszlány

Radnai istván:

ÖRÖKSÉG

Mottó: "S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is"
Guillaume Apollinaire: Kikericsek
(Radnóti Miklós fordítása)

elérte már költőnk a pontot
bár szilánk felnyitotta a fejét
versén a hiány semmit se rontott
csak az olvasó agya lehet setét

és ránkcsókolta az utolsó szerelmet
lettem szerelmei ölében gyermek
ki feloson s lenéz a hídra
a víz fölé hajol
a szennyes árral elrobog a titka

még mindíg gyönyöreiről dalol
válasszon el tőle bár egy század
befoghatnád kritikus szádat

s földig hajol az alázat
ez az a pont hogy vesszőt
sem vehetsz el ködbe veszőt
ne keress itt lelhetsz engem
s a kopár gyalázat

mely írni hergel
e század szennyét sokasodni látja
műanyag-sziget az vak óceánra
épül terül s kerül
ki szaporítja vécépapírra
s mint vihar a deszkáján elül

porának merre lesz a sírja
bár szilánk felnyitotta a fejét
versén a hiány semmit se rontott
utóda kisbetűvel írja
de őrizni nem restelli a becsét

körmével szántja
arcomat a szó -
- nem vagyok erre
a világra való

ma már nincs rózsaszín
plüsstakaró,
csak durva daróc van:
rideg jég-való

(coki neked! ébredj,
bolond álmodó...)

...mert neki szól a vers...

Kincsem, mesélj nekem szépet,
fátyolszárnyú tündérkéket
fehér bárányfelhős eget
honnan napsugár integet

- nem akarsz? majd én mesélek -

Szivárványát esős égnek
melyen fénymanócskák lépnek -
-vagy nyáresti lenge szellőt
mely megsimít minden élőt

- miről szóljon még a szavam? -

tudom jól, már rég este van
aludnod kéne már drága
szívem tündöklő virága
tiéd az éj legszebb álma!

 Ajkamon mint búvópatak
csendesen buknak ki a szavak:
- szeretlek, várlak, nem feledlek,
álmok honában megkereslek -

Ringatlak szívem ritmusára,
fektetlek vágyam vákosára,
simítlak szépen, édesen,
suttogom halkan: jöjj velem...

...repüljünk! vár a végtelen...

uralkodik rajtam s a termeken
kór mely oldást hoz várandós
testen kívüli átsüt a lelkeken

kín terhét leveszi csak dadogós

 *

a vágy titkokat zsong - figyelj
ránk vonva édes fátyolát
jöjj közelebb hamar - ölelj!
érezd a langy éj mámorát...

két erős kar mi körbefon
érzem: repít, simít - nagy ég!
agyamon halkan átoson:
mi van ha most sikítanék...

harapva ajkam fulladok
nem bírom visszafogni már
érzem: lángfelhőn táncolok
s öröm-dalom az éjbe vág

a szív megáll - egy pillanat
...szédítő szakadék...zuhanás
"ne félj kicsim hisz tartalak"
lehel fülembe suttogás...

testemben érzem életed
édes szent boldog révület
szikravarázs és szédület -
- örvénybe hullni jó veled!

Radnai István:

BUKOLIKUS VILÁG (16+18+60+70+)

fényes a nap
s alattunk illatos széna
lett a rét még ma

*

távol kérődzik
s ábrándozik tején
halkan kolompol
mi lehet egy tehén

*

vajon merre jár a bikája
ki zárta idő előtt
mikor a nap feljött
szoros karámba

*

a mi vágyaink kitörtek
s míg hervadtan csendesül
hajol a fű virágok hölgyek
szemérme szenderül

Szakadozott prágai képeslap

Radnai István, 2010. július 2., péntek, 13:24

s olykor elütné megint az éjfélt az orloj

Radnai István:
 
SZAKADOZOTT PRÁGAI KÉPESLAP
 
kutya póráz nélkül
a csendes-fényes prágai éjjel
mikor találkára mentem
apostolokkal s az óvárosi térrel
és akkor jött felém vidám
póráza végén vajon melyikük lehetett
akit a másik pórázon vezetett
 
beleszimatolt az égő friss tavaszba
hogy lehűtse víz-szagával a moldva
s szegényebb lenne az éj egy
szagával ha nem jött volna félek
 
csak egy fekete torony felálványozva
emlékezhetnék egyedül a tyn-templomra
 
s olykor elütné megint az éjfélt az orloj
turista lennék egy a sokból
 
ajánlás
 
bort ide mily szentségtörés prágában
de nem volt más nyitva csak vinárna
és bort ugyan ki iszik magában
csók nélkül ecetté válik
amit szivacsra tűzve nyújtanak halálig
hercegnő nem feledtél estéli árva
.

Szerelem

Gyengéden öleli át karcsú nyakát,
fölébe hajolva tölt sok éjszakát.
Szemében álmok, vágyak tüzes képe,
fülében zeng most a szférák zenéje,

Szeretve simítja törékeny testét,
véle tölt el számtalan szép estét,
mint lelke húrján, úgy játszik rajta,
tanítja szerelmes, álmodó dalra.

Figyelmes szemét le nem veszi róla,
mintha hozzá épp angyalsereg szólna,
feláldozná érte - tudom - mindenét,
imádja őt: szépen zengő hangszerét.

Szóról szóra

Biedermeier vitrin brüsszeli csipke
meisseni porcelán (pásztorlányka a nippje)
csipkezsabó lakkcipő lornyon és menüett
(operabál színezi az életet)
velencei tükörben törik meg a fény
tömött bajusz keménykalap (Ez ám a legény!)
nosztalgia fonódik a mába
(Ugorj, Julcsa, epret ennék vacsorára!)
a csipkegallér illik a ruhához
(Kézcsókom! Magácska ma megint olyan bájos!)

* * *

Már' megint álmodozol, vazze!!
Nem hiszem el! Csak nő itt a segge!

Kakaóillatú béke

Valódi, holland, mondják: csodajó...
- suttogta tétován édesapám.
Közben senki sem nézett reám.
(Én nem tudtam mi a kakaó.)
Anyám forgatta a díszes dobozt.
- Mi feláldozzuk az életünket!
Ezzel szúrják ki a szemünket! -
majd valami érthetetlent motyogott.
- Csokoládé, tejpor... mi nem kéne,
mit kezdjek vele? Mi lesz ebédre? -
(Lopva rám néztek: fülig csokisan
azt hittem, minden rendben van.)
Apám lassan, csendesen átölelte:
- Vége - suttogta - Látod, hogy vége...

Radnai István:

KÖZEL REPÜLSZ AZ ÉGHEZ

fényarcú részeg istenek
az asszony lövészárok
mint kancsóból a bort
kristálypoharát kitárod
töltöd gazdag színes levet
amely még nemrég forrt
ölében akna robban
feled elmét szemérmet kort
ahogy vágya tóvá csobban
fényarcú részeg istenek
teremtik buja testedet

mint szobrász ki a földből
vétet agyagot bányászott követ
mi kibuggyan az anyaölből
hogy nő legyen egykor vagy férfi
ki magának mezőn illatágyat vet
s a szülői szivet fattyú sérti
mert virág a szerelem megérik
s gyümölcse tejtől fénylik
szemében más vágy nincs kebel
nekem csak mámor s emlék
telten buggyanó édes női mell
s a ruha melyet kezem feltép
vérző seb édes párás testeden
mit szobrász vett és vét a földből
illatos szoborrá nyújt vagy döngöl

testeden cseppként gyűlik a pára
izzad a bőr és ékes ajkaid
s az öv fehérnemű mit kezem lazít
legyen élet a halál pőre ára
és vérnek soha úgy senki nem örül
mint lövészárok bakája körül
ha vágyban akna robban
a természet őrzi titkos álmait
s tudjuk megint ketten vagyunk
ébred s felfogja borzolt agyunk
s mint ajtó szorosan a tokban
rám zárulsz kulcsomra kedvesem
telnek az évek míg újra megterem
öledbe mag s testeden a pára
s az asszonysors drága ára

részeg istenek miért a mámort
adtátok megtartották a pohár bort
miért belénk gyúrtátok az izzó vágyat
mely olykor felgyújthatja az ágyat
és miért csókol szorít a comb
hogy szinte megtörik a csont
amikor vágyam aggként ifjan éget
és mankó nélkül vándorol a csonk
s megmerül a forrás hévvizében
itt maradok kifosztva szegényen
míg füvét magára zárja amit bont-
hat kezem remegő ujjal
hogy véled mint egykor játsszak újra

mint részeg istenek magas hegyén
hol fújtat az isteni kohó s kemence
és kovácsolódik istennők kedvence
s a kín tiéd s gyönyöröd enyém

Radnai István:

SZEX-EPIL-ÁLVA (+18)

vánkoslatnék én is dús
combok között a bús
kedvem oldaná a lényeg
utána megismerném lényed

lám bemutatkozom
itt a személyi hozom
hiányzik már a családi
állapot kitépték az ál-lapot

kártya nem valódi
se koronát se kalapot
s e tököt e makkot
ha leány vagy kapkodd

lédús combok dinnye
ettől édes az ínye
ha nagy zöld görög
a végén hörög

LETÖRT VIRÁGOK KERTJÉNEK KERÍTÉSÉN TÚL

Mottó: "Fényfehér fátyolcsipkéit darabokra
tépve
álmaimat félretéve, világomba
fordulok.
Titkos jelet rakva, szavakat firkálok gyűrött
papirosra.
Nem léphet be senki, ki e jelek kódját meg nem
fejti."
Fruzsina: Útvesztő

kódok fátyola mögé vesző álom
átlovagol két virágon köd világon
és felfeslő hajnal-fényen lényem
melyet sebez tép és vérez

kartalan ölelés vászon vagy karton
amit állványára ezen a parton
támaszt a fénnyel festő reggel
paplantalanul hideg lel

ablak alatt kopognak kora-léptek
távolodnak akárhonnan jöttek
füstokádó morgó szörnyek

amikor felébred végre velünk az utca
amint koldus akinek vállán minden cucca
belénk kétségek rózsatövisei tépnek

megfakult fénykép
melyről a múlt hunyororg
rajta még remény vagyok
arcomon öröm-nyomok
- látszik -
boldog vagyok

de gyorsan elosont
minden jó,
s körbefont a bánat
- mint ágat
őserdőn a millió lián -
tőle lelkem
elszáradt

most vagyok semmiért
létem csak ennyit ért
a végzet rálegyint
a hiány itt sivít
- nincs sehol -
hiába kérem

így bután ballagok
sáros utak vezetnek
zápor mossa arcom

(soha nem feledlek)

˝*˝*˝*˝*

...mert bár már több mint 12 éve vagyok egyedül, de még mindig fáj...

Radnai István:

DA-DA
(Sziszifusznak)

árnyékot vetek az égre
s kikel belőlem kicsírázik
nőt szerettem mivégre
nem vigyáztam alám mászik

pedig csak árnyék vagyok
s nem bibliai nyelven
azóta lógatom nyelvem
s fényeim nagyok

közeledik egy csillag
lámpa mely csillog
szemem káprázik
máris négynek látszik

egyik maris másik olga
judit vagy eleonóra
nagy az orr
semmi dolga

pedig biztos objekt
égi inszekt infekt
vagyok földi defekt
hiány-effekt

árnyékot vetek az égre
s kikel belőlem kicsírázik
sziklevél versem vége
handabandázik

oson a hegy fölött
a nyári alkonyat,
napfáklyánk utolsót lobban,
lángoló sebet fest
az ég arcára,
mielőtt végleg elmerül
az éj habjába

Tisztelt Poézis- poéta közösség!

Nem értem, hogy kerülök én ide, érdemtelenül, se végzettségem, se képzettségem nem lévén, csak egyszerűen megrekedtem egy 10-15 éves naiv, játékos gyermeki lélek szintjén, ---szeretek játszani. Hangokkal, színekkel, vonalakkal, szavakkal egyáltalán mindennel, ami a kezem ügyébe akad! Ezt félreértvén egy nagyon kedves barátom fogta magát, és betett ide közétek, profi költők közé! Kicsit szégyenlem magam, viszont örömmel olvasom a szebbnél szebb műveket!

A rég porladó kedvenc hangja átjárta a szobát és körülölelte..Stand By Me, Stand By Me..

Lennon Te mindig 4o éves maradsz-gondolta és keserű grimaszba torzult arcát igyekezet a megszokottá rendezni. A monitoron ott villódzott a videó utolsó kimerevedett kockája a gitár az utolsó akkordokat zengte Ő meg együtt dúdolta a halhatatlannal Stand by Me Stand By me Állj mellém.

.Lenyomta replay gombot és élvezte az újból zengő zenét a különös szóló éneket, melyek felborzolták , a furcsa hajlításaikkal , szaggatott lüktető ritmusukkal, az idegeit.Stand by Me..

Reggel volt.
Eső esett vigasztalan egyhangúan.
Arcát nézted, higgadt tekintetét,
megsimogattad kormányt fogó kezét,
szemlehunyva a jövőt vágytad,
nyugodt életed vele álmodtad.
 
Reggel volt.
Gondolatod féksikoltás szaggatta,
riadó szemed fényszóró vakította,
s jött a csattanás,
a soha el nem múló pillanat,
szétszakítva az összefonódott álmokat.
 
Temettél
és nem feledtél.
 Álmodban ma is a fék csikorog
és szemed sarkában,
könnyeidben,
élnek a sóvirágok.