rozsdás drót tartja össze
a napok széthullni készülő hadát,
de éjemet a képzelet
rózsás szalagja fonja át

üljünk ki a felhő szélre,
bambuljunk a kéklő égre,
lógázzuk lábunk
a komor föld felé,
tartsunk görbe tükröt
hazug álmok elé

felejtsük most a mát,
fogjuk meg a semmit
- amit lélek se lát -
mégis csupa mámor,
s közel jön a távol,
fonjunk szép fényhálót
a nap sugarából

s majd ha jő az est
- mely árnydíszletet fest -
csapjuk be a fogyó holdat,
mondjuk néki: fényesen nagy!
tegyünk együtt apró csodát
hátha szebb lesz még a világ

Radnai István:

TAKARATLAN

bordák kosarában mint tejesüveg
lötyög benne a vér bök karon szorít
és zúg mert bennem forog a szél
csak szellő mégis hajlít egy ágat
mely megfeszül mint fűzhurok
lábam a messzi van annyira hogy
szívtelen csak íjhúr éled s megfagy
pedig nem is fázott belerúg a takaróba

a bordák kosarában kihordom
belőlem vér és víz folyik
még nem ezer lándzsa hátulról
ér kutatja a kór köreit összeforrok

szorítások egészen a lábamig
míg a görcs nem enged
nem a szív a foglya csak a víz
amely jobb híján a homlokomon
távozik mert valahol kell neki

ilyen a test csont és bőr
ruházat közötte némi hús
az inak feszítenek minket
s hátranyilaznak lóhátatlan
horgászbot tartja hajlik ezért
kosarában ficánkol a szív

lassan elúszik s bennem
hagyja horgait
kosarában mellyel bevásároltam
magam lehetek a tejesüveg

Radnai István:

ÉJSZAKAI PÁROS RÍMEKBEN


ha megnyílik e parányi mélység

a kapuban csöngessek-e elfog a kétség

erőmmel betöröm a nyíló szárnyat

combod verdes sóhajtva szállnak

olyan szavak melyet nem ért földi ember

kábul alszik didereg remél mielőtt felkel

 füstködöt böfög
a pállottszájú reggel,
mikor nyűgösen, nyögve
tápászkodik az ember -

- de hát indulni kell...

később napfény szökik
arcodra - zsugorin -
csak épphogy megsimítva,
nehogy visszafordulj
a kapuból talán,
mert ott a felirat
nyűtt házak tűzfalán:
"menni, menni, menni
dolgozni, nem pihenni"

- majd hét végére tartogasd
a becsomagolt álmokat -

- instant, "óccsó' de jó"
kis víz kell hozzá, semmi más,
máris kész a látomás,
hegyekbe szép kirándulás,
rántottszeletnyi élvezet
- előtte gyorsan moss kezet -
délután dévédényi horkolás,
estére villámgyönyör,
de gyorsan,
hisz máris gyötör
a kép:

már nyűgösen, nyögve
tápászkodik az ember,
mikor a pállottszájú reggel
erre lődörög,
és füstködöt böfög

 Radnai István:

MIÉRT FEKETE A TENGER?

Borjána kérdezte mi a sellő
ne tudd meg válaszoltam
Borjána kérdezte miért haltestű
tudd meg hogy vágyik a vízbe
Borjána kérdezte mi a szerelem
ne tudd meg nem leszel halhatatlan
Borjána kérdezte mi az hogy halhatatlan
szírtfokán dőlhetsz karomba
Borjána kérdezte ki az a sellő
feleltem ne tudd meg: Borjána

Radnai István:

SZERELEM LEPRÁS SZŐNYEGEN

fakó lakóm a színeinket vesztve
még tapodunk a hímes szőnyegen
amit nem gyerekmunkás vetve
át a szálakat sző míg ridegen

egy marék rizs vagy faggyú
nehogy éhen vesszen a fattyú

ki a családnak addig érték
míg keres fillért vagy piasztert
lelkét és kezét felsérték
zárt kapun túl a flasztert

se járhatja nemhogy erdőt
széljárta rétet s balzsamos
levegőt miről énekelhet költő
miközben lába süpped tapos

egy marék rizs és faggyú
tea nehogy éhen vesszen a fattyú

lám megjárjuk köreinket
mohos az erdő hull a cseppje
eső mit felhő terít a hegyre
dombra kertre lehűt minket

és betérünk az otthon kétes melegébe
ahol a kéjes ágybetét süpped
és puha gyapjú szőtte szőnyeg
megfoghatom titkon a melled végre

s nem gondolkodom bár faggyú
és lanolin szagába fulladt a fattyú

ablakon lesem
kormozott egem,
kertemben kószálnak
bágyadt árnyak

- éjfél elosont
s én titkon várlak -

rebben szemem,
reccsen az ágy,
blúzom alatt símulva
lapít a vágy

Eltörött szívem itt maradt,
az út szélén hever,
felette zúg a szélvihar,
mely mindent elseper.

Lépnék tovább, de nem lehet,
lábam mint ős fatörzs -
- gyökérként béklyózol ide,
rám alattomban törsz.

Belém hasítsz' akár a kés,
mit markol gyilkos kéz,
emléked mélyen húsba vág
- kihűlt magányvilág -

Érzem, közel az ébredés
a sötétből iramodva
tör elő a létezés
(a rozsdás síneken)
s zaja oly idegen
a valóságba beleszövi
neszeit az álom,
függök pókfonálon,
pillangószárny zizzen
az illatos légben,
hullanak új szavak
s már lelkemen acélfonat
- elfut az álomvonat,
csak rideg való marad.

(bádogvilágomra savas esőt
könnyez az Isten,
hisz jobb dolga nincsen)