Acélszürke párhuzam
röpített hozzád,
a táj rohant,
rám nevettek
a virágok, a fák,
reggeli harmatban csillant
felém a napsugár,
őszike dalolta:
siess,
a szerelem vár

Rám vártál,
mosolyod beszélt helyetted,
mozdulatod,
ahogy a kávét elém tetted,
féltő érintésed,
mikor arcom megsimítottad,
rebbenő kezed,
mikor
ujjad ujjaimra kulcsoltad

és beszélt karod,
mikor lágyan átkaroltál,
s beszélt tested,
mikor magadba fogadtál

és beszélt a csend,
mikor meztelen testünket
betakarta az alkonyat

levélváltás

Fater!

Telefonon nem tudtalak elérni.
Az autót ma elvittem a szerelőhöz, mivel tegnap is érvényes volt a forgalmi, tettem még pár kanyart. Probléma továbbra sem adódott. Azt mondta, hogy hétfőre átnézi az autót, és akkor tud érdemben nyilatkozni. A vezetés egyre jobban megy. Te tudtad intézni a dolgaidat?
Csók
|

Szia fiam.Mást se csináltam a héten, mint Dorogra jártam hol ezért, hol azért!

Radnai István:

 

ÜLEDÉK

 

(epigramma?)

 

 

temessük gyönyörök mélyére
ami temetetlen árok a nő
és benne patakként csordogál
minden ami fáj és éltet

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harang
mi romos templom toronyban leng,
mit hájas isten-szolga húz félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

Radnai István:

HAJNALI HORGÁSZAT

Mottó: "lepedőnk patyolat tisztasága
bántón vigyorog rám"
Pálinkás Imre: Betűkkel szeretünk

amíg jobb híján lebetűzzük izzadt
besült és szemérmes olcsó vágyainkat
kihal a nemzet szeretkezik néha
de nem is nemzett a sok léha
míg nekünk nem jut fehér lepedőnkre
vágytól lesült hableány teste dőre
aki horgászbot nélkül áll ki a partra
vagy ha akadna a horog nem akarja

 

 

 

telihold vigyorog
a táj felett,
körém vetítve
nyomasztó díszletet
kertemben ácsorog
sok vén diófa,
sejtelmes árnyakat
burkolva álmomra

- mely nem jön -
 
ezért csak figyelem egyre,
ahogy kétségek
gyűlnek szívembe,
szétzúzva mindent
mi még reményt ígér,
az végleg elhagyott -
- csak hangod kisér

(mit lehet kapni
egy megrepedt szívér')

 

 

 

 

 

párologni kezd az éj fala,
mikor mögé szökik a fény,
pajkos szikráit szerteszórva,
magát lelkembe simítja

néha még égre tör a láz,
szemünkbe csillan napfény selyme,
akkor lángot vet a parázs,
szívünkre borul vágyunk leple

néha még kézenfog a bánat,
néha még köd üli a tájat,
ám szemem távolba néz
s szívem dobbanni kész

(csak fátylas hajnalon
von magához a fájdalom -
- mikor gyanútlan álmodom)

 

 

 

 

 

 

 

tenyerem vonalába símulva
ott lapul még a mosoly,
mi rá arcodról tapadt

- s én utánad küldtem titokba'
hogy te se légy annyira komoly -
 
álmomból ennyi maradt
(tőled fakadt kis emlék)
hisz itt voltál nemrég

- ideálmodtalak -

 

 

 

 

 

 

uralkodik rajtam s a termeken
kór mely oldást hoz várandós
testen kívüli átsüt a lelkeken

 

kín terhét leveszi csak dadogós

*

igenis dadogós a halál

nemcsak a haldokló néha

kimondja az ítéletét

majd visszavonja

a szava nehezen érthető 

nyelve belebotlik a reménybe

 

 

 

illan a nyár,
csak a csend vár,
az idő is megtorpan,
lassabban jár

most álmatagon
lépek szabadon,
feléd siklik lelkem,
ringok szavadon