szeretnék veled testet cserélni


látni szemeden át
az ég kékjét, a fűszálak élét
hallani úgy egy apró fülemülét
ahogy csak neked dalol
egész lényemben vacogni
mikor a szél belédkarol
ujbegyeddel érinteni egy karéj kenyér bélét
s ízlelni, ahogy csak te tudod
de egyre kérlek, ha ezt megadod
- most ne nevess ki ...
hisz fejlődik a tudomány
s a sok csodás rendszer
egyszer biztos lehetővé teszi
egyetlenegyet ne engedj neki
zárd le vasfödéllel, vidd magaddal kulcsát
nem akarom ismerni
álmaid kútját
mert ha mélyén nem én vagyok
tudom odavesznék
s ha testedben meghaltam
mondd aztán hol élnél?

 esőáztatta gondolat,
cuppog a sárban
mint komisz suhanc

tocsog a kert csapzott gúnyája
az öreg hárs csak bólint rája'
ahogy az őszi szél cibálja -
- szerelem gubbaszt az ághegyen
ringatja vén fa - úgy dajkálja,
levelek közt emlék terem

az eső meg tovább pereg
s a gondolat mint rossz gyerek
a pocsolyában hempereg

Radnai István:

A SZELLEMKÉP NAPVILÁGA

Az asszony krumplit pucol. Ül a hokedlin, a konyhában, a régi tévén is krumplit pucol egy asszony.
Az asszony elmerülve nézni és belevág az ujjába.
Bemegy a hálóba sebtapaszért.
A férje az ágyon terpeszkedik és nézi a krumplipucolást.
- Nem segítenél? Elvágtam az ujjamat.
- Vak vagy?
- Nem látod krumplit pucoltam...
- De láttam, Lüszy krumplit pucolt, de Eszteban elvitte vacsorázni..
-Vérzik az ujjam!
- Miért vitte el a vajon amikor Grigorió nem volt otthon és simán megdughatta volna...

 Radnai István:

MERÜLÉS

Mottó: "én,
a
senki,
BŰNÖKET AKAROK!
kapaszkodó karokat"
Vassné Szabó Ágota: Cave!!!


ha belémtörted poliptested
vagy remeterák akarsz lenni
átharaplak én a senki

ha barlangolsz bennem
szerelmed járatomban
barangol s tüzet gyújt valahol
egy kürtő alján
nem tarthat senki balján
ha más lelkében lakik meglakol

mert belémtörted poliptested
egyszerre nyolckarodat veszted

Szemedbe nézve magam láttam

szépnek, boldognak.

Úgy éreztem, hazataláltam

pedig, csak sötét lencse volt

Elferdített a szemüveged

mögötte üres szemek ülnek

mit meleg napsugárnak véltem,

neked sápadt, űszi hold.

Most meleg-didergek a tűznél,

mely talán, csak mesében volt

megyek, s álmodozok'
szememben csillagok,
éberen álmodok,
- azt álmodom: szeretsz -
aztán látom távol:
elsuhant az élet,
már fázom és félek

megyek a síneken
(szívemben szerelem)
a táj már idegen

de azért követem
s remélem meglelem
mit is? - már nem tudom
- elfoszlott bánatom
magam mögött hagyom
elkopott múltamat

egy, ami itt marad,
itt duruzsol bennem,
nem hagy elfelednem,
szűköl a lelkemben:
ugye szeretsz engem?

rád várva, 

félretettem a vasárnapokat:

kétezerszáznyolcvanhat.

Csendben érkeztél,

jöttöd nem hirdette harsona és,

épp akkor, nem volt rajtam

ünneplő ruha..

Radnai István:

RALEIGH LENYAKAZÁSÁNAK LEGENDÁJA

(Jager Lucának)

mikor először eregetett füstöt a kalandor
jól jött volna valami kéjes aranykor
de a börtönlakó szabadulva sem lelte
spanyol vér áraként füstbe ment a lelke

nézd:

ülnek a téren
testükre fázik az őszülő árvaság

- két barát
szédült  tiniként
még szökdelő álmok közt hordták ki a jövőt
képesek voltak hegyeket vinni kezükön
kopott farmezsebük életre ráncosult képzeletüknek
gyenge menedék - meredek sziklafalként tolul most eléjük
minden álmatlan éj
azt érzik: csak árad köréjük az idő, s minden mozdulat
poros temető
sikátornyi  csendek közt élik napjaik
fénytelen  íriszük mélyére rejtve altatják azt a valamit
azt, mit a zsíroskenyér mellé egykor anyjuk csomagolt
mi még velük van akkor mikor zene szól
mit át tudtak adni gyermekeiknek -  belőlük így kiveszett?

 - nézz ki rajtam -

meglátod
a fényhálót
odakint
ezernyi sugár
aranylik
nincs félelem

- szemed rebben,
sötét keretben -

kívülről nézve
nem látsz mást
csak elmúlást:
homály gomolyog,
poros emlékek

jöjj hát,
takaríts gyorsan,
múltadat őrizd
tisztán

- ablakod sarkig,
nyílik az ég ,
fénykoszorút fon
bús homlokodon
valami új és szép -