Gyalog és külön utakon

térdig koptak az álmok

vihognak létemen

reped a páncél

nehezék lelkemen.

Beengedtelek:

homokszem puha testen

gyönggyé ápoltalak.

Most szorít a glória,

éget a fényed..

Egy röptében megdermedt

sikoly a lelkem,

mikor a fájdalom itt felejt

Radnai István:

VILLON HUSZONEGYEDIK BALLADÁJA A SZÁZAD

a pénz mindig azt a pofáját mutatja
s kezed minden pénztárcában matat
a cippzár mint a koldus ajka
fogatlan szája bűzt mutat

s megtalálod-e még az utat
mert lábad kezed suta

körüljárod a vakvilágot
pénzt sem találsz a buksza
a nappali halvány hold világol
barátnőd szőrzete kusza

hogy megtaláld ki nem állod
hirtelen kézzel borotválod

pofája mindig a pénzt juttattja
mivel alul s felül önként etetted
a félrevert tűz is kongat ma
harangot nehogy és feletted

jár halvány estig nyugszik le a hold
pislogó csillag lehetsz vagy holt

egy szó sem igaz a vallomások
fogja kezed s mellére vezet
elötted s melletted járják mások
kik pénzelték e túlkoros kezet

pénzt dobsz belé mint trévi kútba
visszahív hogy tedd meg újra

ajánlás

így lehetsz te örök herceg
bukszája a pénzzel henceg
minden éjjel mással hetyeg
homokórád igy leketyeg

Aznap a természet mosolygott

fénysugár pihent sápadt arcodon

"Isten, Isten!", mondtuk

és poharak koccantak

a nyári alkonyon.

Szemedben, valahol mélyen

ott volt a tegnapi éned

és, mintha szégyellenéd

kór marta tested,

kerültél minden tekintetet.

És, kerültünk volna mindent,

mi holnapra emlékeztet..

Szavak tolongtak bennünk

választottuk a csendet.

Aztán, sírva fakadt az ég

és bezavart.

Befele könnyezve tűnt el

az utolsó falat.

Őriz a ház, az erdő,

mesél majd unokádnak rólad:

az ember, a barátról,

a társról, az apáról,

kit az égiek, túl korán,

emlékké avattak.

repül (a nehéz kő)
lobognak 'zászlók a szélben'
távol(ban egy fehér vitorla)

- igazzá válik minden emlékem -

remény,
hogy el tudom mondani,
ősz lesz mire összeszedem
minden rejtett merészségem
(a hatalom beteg és nincs itélet)
de végre majd kimondom:
már csak pislákolva élek
s az árnyékomtól is félek

(gyere,
röppenj velem, kérlek)

fényfűzér, tündértánc:
el ne hidd amit látsz
- korábban keljen fel
ki engem megkedvel

- tűzköpő boszorkány,
vasorrú lángsárkány,
nem éppen királylány -

csendülnek harangok,
hangrobbanást hallok
- lassan időt kérek

(vége a mesének)

***

...pici játék a szavakkal - némi öniróniával és valóságalappal :P...

agyam bugyrában csikorog az emlék
- mint bőrbakancs a frissen hullt havon -
én sem tudtam, de boldog voltam nemrég,
s most nem maradt más, csak a fájdalom

ágyam alá lopva behasalt a bánat,
a kamrapolcon kuporog a csend,
az ég mint delnő, a tejútból sálat
kanyarít nyakába odafent

fülembe halkan súgdos vánkosom
- még álmomban is hallom sóhaját -
s én még jobban magamhoz szorítom
el ne mulasszam egyetlen szavát

mert arról mesél nekem csendesen
- zizzenő hangja éjbe vész -
hogy volt egyszer egy szerelem,
szép álom volt - de vége, kész...

bokrok tüskés ágain fennakadt,
fáradtan csüng
a tépett éjszaka
- elkoszolódott létét
tisztára álmodja -
alszik a világ,
fejét térdére hajtva

Radnai István:

 
KÉPMUTATÓ KINCSKERESŐK

 
Mottó: "Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom"
Ady Endre:. Harc a Nagyúrral

 
demográfia vagy csak felesleg
míg bunkeréből egy kövér
kihízott politkus zavartan fecseg
harcolunk az aranyért az aranyér

 
s a disznőfeje a képernyőt betölti
míg magyar koporsón fekszik
a zászlót ma már nem asszony ölti
annyi kell s akár tetszik

 
akár nem visszahozhatatlan
akár a félfejű s a kóma
mit mond nekünk a modern róma

 
lázadjunk az ad nekünk keresztet
bűnös-e az aki beeresztett
ide minden idegen hatalmat

egy másik világ
küld jeleket
melyeket
falaim visszavernek
(hallod a hangot?)
szemem rebben
pattan az ér
(ez nem ér!
nem mondták hogy fáj)

temetetlen holt percek
hevernek napomban
(halomban)

vigyázok, nehogy
rálépjek a semmire
(zuhantam eleget)
romok közt járok
- válaszra várok -
mi ez? halott város?

dehogy

(az életem)

Ha azt mondom: messze,

az, csak egy sóhaj,

elidőzik itt, majd beolvad a semmibe,

magával visz egy darabot,

a tolvaj!

Mára, már kancsal lettem, 

hisz, a messze, mögöttem áll.

Fényeket nem hintettem,

koromsötét a láthatár..

Néha, egy sóhajt visszaküldök

emlék- ábránd foszlány