Önön marionett bábjaként a konyhában ült.

Mint meleg takaró ölelte át a puha csend.

A lemenő nap álmodó szép arcába merült,

léte fogaskerekében félrebillent a rend.

Lelke mélyén gondolatférgek aszállyá

változtattak, remény-mosolycsermelyeket.

A gyűlölet majdnem átvette hatalmát

felette, de legyűrte a szörnyeteget.

Nagy ára van a gonosszal vívott harcnak

mindig, ezüstgombos kabátja elveszett.

Keresztes lovagja a jónak, kit hagytak

hinni, és most egész lénye lett szennyezett.

Fülembe cseng fénytelen életem roppanó valósága.

Csendburokban hűsölő árnyékpercek gyarlósága.

Nyárszagú mező, légben rekedt göröngyös látomás,

hajlongó kutyatej fojtó nevetése, győzelmes alkotás.

Fényszigeten zöldkeretbe foglalt csilingelő patak,

kíváncsi százszorszép fogalmazta dacos szavak.

Álmodó pacsirtát üldözi elszabadult sorsa,

ártatlan gondolat felhők vasveretes foglya.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

amin összekapaszkodva, önfeledten állunk.

A két Szkalla lány, hosszú fehér ruhában.

büszke mosoly ült Gizám szájzugában.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

azt hittük akkor, sohasem csalódunk,

elsárgult fotón két szép fiatal lány,

könnyem hullik rá, életünk alkonyán.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

már nem emlékszem, miért mosolyogtunk.

Örökké szerelem. Hittünk benne akkor,

ezen semmit sem változtatott az aggkor.

Csodák gyönyörű kertjében ért engem a reggel,

mosolyogva figyeltem, ahogy a nap felkel.

Indigószín orgona fejét vállamra hajtja,

harmatcsepp könnyel szemében, sóhajtva.

Tüdőmbe a tavasz hűsítő virágillata árad,

ragyogó tündérszép fővel biccent felém, éppen hármat.

A mezőn amerre szemem lát, aranyló kéve,

hajlongó pipacsokra ömlik napszínű fénye.

Az ösvény lábam alatt tündöklő drágakő,

 fák bólogató mesemondó lombja, fecsegő.

Lidérc fénycsóvát fest az égre, nekem hízeleg,

csábító bús énekét hallom, a múlt páraként lebeg.

Fél évszázada léptem az útra, tétova kisgyerek,

nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.

Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,

a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,

homályba vesző félelmes dimenzióba fut.

Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,

gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,

a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.

Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,

szívemet lepte életösvény emlékpora.

Tegnap feltámadt a régmúlt emlékét idéző szél,

csak állom rohamát, elmémben a halott életre kél.

Kinn az erdőn szivárványszínt rezgő levelek alatt,

az áttetsző kocsonyás légben, egy látomás haladt.

Büszkén egyenesen ül nyergében, Szentföld lovagja,

napcserzett nemes arcát, saját vére borítja.

Győzött kegyetlen csatákon, szerelmes ágyakon,

most halálát érzi, vándorol kietlen pusztákon.

Hatalmas kardja törötten lóg sebzett oldalán,

fehér köpenye szakadtan csüng bal vállán,

rajta a vörös kereszt és a száradó vér eggyé vált.

Ott állt a tisztáson, felrémlik képe.

Bíborruhába vonta a lemenő nap fénye.

Hatalmas dús lombkoronája és törzse,

megannyi élőlénynek volt menedéke.

Kéjesen nyújtózott ágaival a nap felé.

Apró cinege röppent ágára, éppen elé.

Kecsesen mozgatva szárnyát, szalutált.

Csőrében fűszállal, dúdolva tovaszállt,

A tölgy udvariasan köszönt, vigyázva arra,

hogy úri büszkeségén sose essen csorba.

Picit bólintott, épp annyira csak,

mint pajkos szellő, éjjeli árnyaknak.

Mikor először láttalak, szívemben csend volt,

fejed köré glóriát, fénylő napsugár font.

Ártatlan, kék szemedben megláttam magam,

leomlott könnykristályból épített falam.

Kezem kezedbe vetted, mosolyod úgy ragyogott,

mint nyári zápor után a szivárvány szokott.

Óvón ringattál, biztonságod bölcsőjében,

Szerelmünk csodás tündérálom volt, ébren.

Életünk végén, most énekelek egy dalt Neked,

ölembe veszem, és lágyan simogatom fejed.

A halál elvett tőlem, de emlékszem szád hogyan csókolt,

mikor utoljára láttalak szívemben csend volt.