Arca szivárvány, szellemét megidézem,

őskorokból felrémlik, akár egy gólem.

Ajkán fél mosollyal, izzadó aszfalton,

cédrus lábát nyújtja kényeskedve, túlzón.

Hajában szélfi játszik tündérdallamot,

vonásaira  tél fagybíbort faragott.

Súgva kíséri évszázados fa árnya,

kék szemében ködös vándorlások álma.

Kezében még ragyogva él tavaly csendje,

délibábként napcsókolt gyümölcsök kertje.

Hűsölő őzek, csintalan patak medrében,

öreg paraszt, hímzéssel díszített mentében.

Itt vagy, megérkeztél. Ámulva nézlek.

Nézem e csodát, látnivalóm temérdek.

Pici kezed, apró szád, de a szemed!

Gyönyörű, ártatlan a tekinteted.

Hosszú fekete a hajad, igazi kislány.

Belém hasít a tudat, akár a villám.

Anya lettem! Milyen furcsa érzés.

Éppen én? Ez igazi Istenkísértés!

Karomban tartalak, szememben könny.

Végleg elillant, tovatűnt a közöny.

Már mindörökre amíg csak a földön élek,

Te vagy számomra fontos, és mindig remélek.

Régi kép, a kezemben tartom.

Egy kedves arc, csak nézem sajgón.

Szeme mélykék, mint a nyári alkony.

mennyi báj sugárzik e bájos arcon.

Ajkán talányos mosollyal néz rám,

tudom ő átlát a csodák tükörfalán.

A haja mézillatú, a múltból száll felém,

törékeny szépség,  légies tünemény.

Alakja sudár, hajlékony nádszál,

hozzá még csak hasonlót sem láttál.

ruhája fehér akár a frissen hullott hó,

       darázs derekára  lágyan, hullámzón simuló

Fáradt szememmel látlak, fáradt lelkemmel érezlek,

Fáradt kezemmel, fáradt szavammal érintelek.

Ha utolsó lélegzetem a te szádba fújom,

akkor volt értelme élnem,  s boldog leszek, tudom.

Ha tenyerem lüktető szívedre fektetem,

dobbanása megremegteti mindenem.

Ha fénylő-kéklő szemedbe nézek Szerelmem,

       múló létem gondolatlénye összerezzen

Gyűlölt, buta, akaratlan lény,

magamról elhiszem, ez vagyok én.

Szavaim hamisak, tekintetem riadt.

Főleg ez jellemzi kapcsolataimat.

Nincs barátom, ugyan hogy is lenne?

hisz nem vagyok kíváncsi az emberekre.

Csak szűkölök nagy magányomban,

mikor éppen karácsony van.

Nem szán senki, megvetőn lenéznek,

pedig hidd el,  kívülről tűnök kevélynek.

Belsőm reszket, és mardos a kétség,

hogy az életben már nincs is szépség.

Arra vágyom mikor éjjel,

nagy magányom fölém térdel,

a szeretet meleg büszke fénye,

                    rám is vetüljön egyszer végre

Radnai István:

TAVASZ-VIZSLATÓ

fényes egek alatt

ahol éppen állok

egy csillag hullni akar

a hold félbevágott

csorba ez az éj

akarjak tőle valamit

megbotlik egy vibra fény

illatot szabadít

egy árva ibolya a levele

alá bújtak félénk társai

de a holnap felkel

vigyázz a reggel

messzi még rácsai-

val a fagy tócsákra tenyerel

Radnai István:

ÜRES

elhajlok melletted házatlan csigaként
már lassulok amint véget érsz
mint a szeretkezés
mint csigaház
mint a csók
az ölelés cipzárai lazulnak

mi értelme ha nem zárul szorosan
ha nem költözöl az ölelésbe
ha várod a végét
ha meglátod a napkeltét
ha belső hangjaid a külső
zajokkal tereferélnek

akkor elsüllyed a hormonok
tengerében az érzés
mint korhadó hajó
eresztékei
elengednek csak bordák
maradnak kicsontozott
vágyak kosara

Radnai István:

AMÍG

Istenem ha jön a holnap
ághegyén a madarak dalolnak
levél száll aranyos varázs
a hideg éjben hajnali parázs
a köd s az üvegen a pára
felindulás ül szemünk ablakába
kitárt karom kiszáradt ág
a gesztenyén őszi virág
sikoltó sínekre tép a tér
fülemben feldobog a vér a vér
Istenem már jön a holnap
jegével megkésel az évszak

Radnai István:

SZEMÉREM

"mennyi vágy, fájdalom

bolyong most is bennem,

hisz meztelen állok,

s Te jössz velem szemben."

Péter Erika: Tetőtől talpig

szembe jönnek minden gond előttem

s megsokszorozódom vak tükörben

hiszen ha igazi volna mint fakó testem

a végtelenek fekete lyukába esve

soha nem tudnám megkülönböztetni

magamat tőled s tőled senki

de szégyentelen nézlek hogy legyen ki

öleljen vagy legalább magamat szeressem

de fájdalmam vagyok magam érdemelt ki

de fájdalmad vagyok túl a zuhanó esten

*

s ahogy fürösztött testemtől elválik a pára

felragadok a repedt tükör csorba ablakára