Elszakadt a szíjam.
Beferdült az est magába.
Én, mint éjjeli lepke,
leszállok egy lámpán
a bús fényű magányba.
A szoba szűk, nincsenek terek,
csak vad erők, halott szeretet.
Ma is lámpahunyásra van a másnap,
torz, éjjeli álmokban -
valakik mindig gödröt ásnak.

Lassulva lépkednek
délutáni árnyak,
lebbennek sóhajok,
mint madárka szárnyak.

Zengnek bús dallamok,
búcsúznak az évtől,
felhőhalmok havat
üzennek az égről.

Téli fagy felkúszik
fák törzsén, s ágain,
zúzmarás álmokat
teremnek napjaim.

Lám, minden mi szép volt
belül keresendő,
lassanként elfogy már,
tűnik az esztendő.

Bucskázva elfutnak
az utolsó órák,
várják a harangszót:
új év indulóját.

Kedves Barátaim, ha valaki ide téved!

Kelemes vagy kegyelemteljes ünnepeket kívánok - kinek-kinek az alapállása szerint!

Beköszöntött a tél - elég korán! Jól kihűltünk szellemileg!

Ha valaki fel akar melegedni, ne a Plázába vagy Hyperbe menjen... Haza!

Mindkét értelemben!

Nem elég elpusztítani egy fenyőt vagy kinyitni a pénztárcát...

Sajnálom, ha csak eddig terjed a szellemi teljesítménye, most, amikor mindenkire szükség volna.

Ne sajnáljuk a bankárokat...

Radnai István:

ALKOHOLMÁNY

üvegszemedbe nézek áll dugótlanul
s visszanéz vörös könnye kihullt
utolsó cseppje poharamat elkerülte

lehajtom fejem melléd az asztallapra
a véred elvisz fárasztó holnapokra
sok a tócsa ej kerüld te

jobb neked a sarokasztal
matat kezed a sliccel sakkal
álmodod hogy csikó lépett

a gyertya serceg kikapcsolták
a villanyt ne is fizesd a számlát
a tőkét hizlalod s az árnyékszéket

álmodd hogy bedugtál minden párás
nyílást nálad ez az ünnepvárás

Radnai István:

VAGY

láncon táncolok medve
az álomtaglótól vagy dermedve
dérfejem izzad kelti a nap
s kelek a lusta nappal
ujjaimmal játszom a sugarakkal
árnyképet festek mégis falak

vesznek körül
van aki sír van aki örül
nehéz szagú a szám
mint átizzad párna
mely festett hajakra várna
s sugarak reggele feslett
megannyi bárhol kapható testek

megszámítják azám

mert bárhol jársz a téli nap alatt
mint nyikorgó szekér csak pírja halad
láncon táncoló medve a vágy
egyre távolabb az alkalom
párna alatt zsibbadt el karom
fordítok rajta eláztatta a vád
álom volt csak csatáztál serényen
fejen csapott dühvel az erényen

Radnai István:

IGÉK ÉS FELÖLTŐK IKES-IGÉZETE

ha a meztelen igazság tovább vetkőzik
nem ne gondolj klimtre aki mind képhez
vázlatokat és tanulmányokat végez
a bőr alatt ér izom és csont időzik

idétlen és időtlen hús nem sejtelem
a vért a véredények őrzik
de nincs füle s fedője nem is főzik
megbomlik az agy is mint a szerelem

csak vonalak a körvonalak őrzik
a pauszpapír vagy durva vászon
mindegy karton-e kisérleted a károd

iszik az író biztos-e hogy a festő nőzik
míg a festék a vonalakat be nem tölti
didereg mert télikabátlját fel nem ölti

Csukd be az ajtót.kulcs sem kell,ha elhagysz, ennyi!

Világtalan vagyok nem várok már többé más senkit .

Vak vagyok állam a térdemen, magamba zárkózott.

Igazán nem tudom, vajon beteg vagyok, vagy halott? 

Vakként létezem, és az én világom színtelen.

Tudod Uram, nincs ennél szomorúbb történet, 

Mert volt egyszer egy ember egy helyen,szívemben

Jól megvoltunk, de túlságosan hamar ért véget. 

Nem tudott a barátom lenni, önmagán túllépni,

Egy őszi éjjel gyötrődve kifakadt a kelevény,

Kínlódva, de azt tettük, amit tennünk kellett,menni.

Radnai István:

LATINOVITS UTÁN SIETVE

a vers szakad elbizakodott a papír
elszállhat vele szél a villanydróton sír

vagy számolja az égben valaki hány leütés
ha kizárja a sort már eljöhet  a vég

kizárhat engem is hatalmas kulcsok
péter vagy ördög moshatja a gyolcsot

hát szakadj vers szakadj ki mellkasomból
ne hagyjál szívet tüdőt táplálni a lelket
hadd higgyem balgán az élet a kezdet
s kövér gulyám vígan kolompol

hadd higgyem hogy szabad szavak
és gúzsba kötnek minden szerelmek
míg odafönt ül egy úr aki mint kockát elvet
és minden mandátumot elvesz
amit az élet megszavaz

 
Radnai István:

BÉRCEK FRÁZISA - PARAFRÁZIS

Mottó: "Sziklának lenni
volna jó,
magasan a légbe
nyúlva, csúcsom
lepné a hó."
Dudás Sándor: A zord

felnyúlok büszke-elbizakodottan
egekre vágyom és szelekre
s az erózió belém harap legottan
tehet velem ahogy a kedve

felülölök a holdsarlóra nyárra
fanyalgok világló éjszakára
vágyom ahol fehér hajam
az ősz hó tavalyról
megpihen várom hogy magam
magányát ember láb tapodja
hódítani akarjon mint asszonyt

felettem a szél csak lent madár szól
a fészkét őrzi hinnéd semmi dolga
de lám csak emelkedtem haszontalan
hogy szél rajtam a hasra bukjon
fátlan virágtalan asszonytalan sorson